- prokee -

www.partyretard.com/

Tudom, volt már ezerszer, de kifogyhatatlan...

Fotó a NASA űrsiklóit szállító, átalakított Boeing 747 tetején lévő, a Shuttle rögzítésére kialakított egyik csatlakozópontról:

Felirat:

Rögzítsd az űrsiklót ide !
Megjegyzés: fekete oldalával lefelé

Hülye amerikaiak, amerikai hülyék :D:D:D

(Már megint az englishrussia.com...)

Szorgalmas orosz bloggerek megfotósoppolták ezt a képet:



...és az eredmény(ek) hajtás után --------->

(http://www.keptelenseg.hu)

1986-ban a Northwestern University diplomaosztó ünnepsége után Mkele Mbembe
Kenyában töltötte a nyár nagy részét. Egyik kirándulása során, amikor
átverekedte magát egy sűrű bokron, Mbembe egy elefántbikával találta szembe
magát amint az állat az egyik mellső lábát a levegőbe emeli. Az elefánt elég
kimerültnek nézett ki, ezért Mbembe óvatosan megközelítette, és ahogy elé
térdelt hogy megvizsgálja az állat lábát, észrevette hogy egy jókora
"szálka" van beágyazódva a talpába. 

Amilyen óvatosan csak lehetett Mbembe kihúzta a szálkát, mire az elefánt
óvatosan lerakta a lábát a földre. Az elefánt arccal az ember felé fordult
és meglehetősen nagy kíváncsisággal az arcán bámulta az embert néhány
feszült percen keresztül. 

Mbembe mozdulatlanul állt, és semmi másra nem tudott gondolni, csak hogy
most bele lesz tiporva a földbe. Egyszer csak az elefánt egy hatalmasat
trombitált, hátat fordított, és elsétált.
Mbembe sosem felejtette el ezt a napot... 

Húsz évvel később Mbembe a kisfiával sétálgatott a chicagoi állatkertben, és
ahogy az elefántok kerítéséhez közeledtek az egyik állat egyenesen megindult
Mbembe és fia Tapu irányába. A hatalmas állat bámulta Mbembe-t, és az egyik
mellső lábát a levegőbe emelte, majd lerakta. Ezt egy jó néhányszor
megismételte, majd egy hangosat trombitált, végig az ember szemébe nézve.
Mbembe visszaemlékezve az 1986-os találkozásra az elefánttal, azon törte a
fejét, hogy ez vajon ugyanaz az állat-e. Mbembe összeszedte a bátorságát, és
megvárta amíg minden látogató odébbáll, majd átmászott a korláton és
megindult az elefánt felé. 

Csodálkozva nézett az állat szemébe, mire az elefánt trombitált újra egy
nagyot, körbeölelte az ormányával Mbembe egyik lábát és hozzávágta a
korláthoz, majd odament hozzá és halálba tiporta a szerencsétlen balfaszt. 

Valószínűleg nem ugyanaz az elefánt volt...

Gyermekkorom emlékeinek legmélyebb bugyraiból dereng fel, mennyire lenéztünk mindenkit, aki autó helyett Trabanttal közlekedett. Nekem ugyan tetszett (szerintem másoknak is), de erről célzásokat elejteni az óvodában egyenlő volt a szakmai öngyilkossággal. Soha többé dömperhez, medzsóhoz jutni nem volt képes, aki pillanatnyi gyengeségből védeni próbálta a "szappantartókat", és a nagycsoport közösségi szelleme egy emberként kísértette (huhh, képzavar a javából !).
Volt olyan barátom, akit reggelente Trabanttal hordtak, visítva követelte, hogy az ovi előtti sarkon kiszállhasson, és gyalog érkezzen az objektumba. Amikor egyszer egy kiadósabb raplit vágott le a hátsó ülésen, és két talppal sikeresen kirúgta az oldalablakot, a szülők inkább engedtek.
Párom egy romantikus pillanatában elárulta: a szomszéd Trabantjába csak 10Ft-ért volt hajlandó beülni.

Persze a jóléti állam felmérte az igényeket, és rájött, a politikai feszültség levezetésének érdekében szükséges, hogy a Trabantosok is megvetően tekinthessenek valakire - így a Merkúr importálni kezdte Zaporozsecet.... Ezzel megteremtették a lehetőségét annak, hogy az egymáson való kaján röhögéssel töltsön el az ország pár évtizedet.

Aztán a 80-as években valami megváltozott. Valahogy az emberek rájöttek, hogy egy autónál nem hátrány, ha működik, fűt-dudál-ablaktöröl, netán el is jut a célállomásig. Így aztán a Trabant kedvelt autó használati tárgy lett (hát, a Zapo nem annyira...), a közutálat áttevődött az addig nagy becsben tartott, Renault-licenc (!!!) alapján gyártott Daciákra. Történt ugyanis, hogy a dicső román nehézipar nem rendelkezett megfelelő menyiségű és minőségű nyersanyaggal, így házinyúltól pitypangig minden, korlátlanul elérhető anyagot bedaráltak a forró nyersvasba, soha nem ismert fizikai tulajdonságokkal bíró ötvözetet hozva ezzel létre. Ezzel persze az ilyen alapanyagból készített fémalkatrészek szilárdsága, korrozív tartóssága hagyott némi kívánnivalót maga után, de sebaj, a lencsésen törött felületek érdekes rajzolata kiválóan megfelelt kiállítási tárgyként az Iparművészeti Múzeumban. Ilyen alapokra autót építeni viszont alapvetően nem lehetett sikeres projekt.

Más volt persze a kérdés az autó szülőhazájában. A nemzetgazdaság és a nemzeti öntudat fontos sarokpontja volt, hogy a lehető legszélesebb rétegek közlekedjenek hazai gyártmánnyal. Ha kedvet nem is sikerül csinálni nekik, majd kötelezettséget sikerül. Adminisztratív eszközökkel megoldották, hogy minden, ami nem Dacia, az megfizethetetlen / beszerezhetetlen / gyanús legyen. Így persze a motorizációra vágyó proletariátus csillogó szemmel állt sorba a Daciákért. Végül is néha beindul, itt-ott be sem ázik, lehetne rosszabb is.

Aztán lett is. Az 1980-as években valami végleges és helyrehozhatatlan galaktikus anomália folytán megszületett a fél-Dacia, az 500 Lastun (Fecske).