- prokee -

Gyermekkorom emlékeinek legmélyebb bugyraiból dereng fel, mennyire lenéztünk mindenkit, aki autó helyett Trabanttal közlekedett. Nekem ugyan tetszett (szerintem másoknak is), de erről célzásokat elejteni az óvodában egyenlő volt a szakmai öngyilkossággal. Soha többé dömperhez, medzsóhoz jutni nem volt képes, aki pillanatnyi gyengeségből védeni próbálta a "szappantartókat", és a nagycsoport közösségi szelleme egy emberként kísértette (huhh, képzavar a javából !).
Volt olyan barátom, akit reggelente Trabanttal hordtak, visítva követelte, hogy az ovi előtti sarkon kiszállhasson, és gyalog érkezzen az objektumba. Amikor egyszer egy kiadósabb raplit vágott le a hátsó ülésen, és két talppal sikeresen kirúgta az oldalablakot, a szülők inkább engedtek.
Párom egy romantikus pillanatában elárulta: a szomszéd Trabantjába csak 10Ft-ért volt hajlandó beülni.

Persze a jóléti állam felmérte az igényeket, és rájött, a politikai feszültség levezetésének érdekében szükséges, hogy a Trabantosok is megvetően tekinthessenek valakire - így a Merkúr importálni kezdte Zaporozsecet.... Ezzel megteremtették a lehetőségét annak, hogy az egymáson való kaján röhögéssel töltsön el az ország pár évtizedet.

Aztán a 80-as években valami megváltozott. Valahogy az emberek rájöttek, hogy egy autónál nem hátrány, ha működik, fűt-dudál-ablaktöröl, netán el is jut a célállomásig. Így aztán a Trabant kedvelt autó használati tárgy lett (hát, a Zapo nem annyira...), a közutálat áttevődött az addig nagy becsben tartott, Renault-licenc (!!!) alapján gyártott Daciákra. Történt ugyanis, hogy a dicső román nehézipar nem rendelkezett megfelelő menyiségű és minőségű nyersanyaggal, így házinyúltól pitypangig minden, korlátlanul elérhető anyagot bedaráltak a forró nyersvasba, soha nem ismert fizikai tulajdonságokkal bíró ötvözetet hozva ezzel létre. Ezzel persze az ilyen alapanyagból készített fémalkatrészek szilárdsága, korrozív tartóssága hagyott némi kívánnivalót maga után, de sebaj, a lencsésen törött felületek érdekes rajzolata kiválóan megfelelt kiállítási tárgyként az Iparművészeti Múzeumban. Ilyen alapokra autót építeni viszont alapvetően nem lehetett sikeres projekt.

Más volt persze a kérdés az autó szülőhazájában. A nemzetgazdaság és a nemzeti öntudat fontos sarokpontja volt, hogy a lehető legszélesebb rétegek közlekedjenek hazai gyártmánnyal. Ha kedvet nem is sikerül csinálni nekik, majd kötelezettséget sikerül. Adminisztratív eszközökkel megoldották, hogy minden, ami nem Dacia, az megfizethetetlen / beszerezhetetlen / gyanús legyen. Így persze a motorizációra vágyó proletariátus csillogó szemmel állt sorba a Daciákért. Végül is néha beindul, itt-ott be sem ázik, lehetne rosszabb is.

Aztán lett is. Az 1980-as években valami végleges és helyrehozhatatlan galaktikus anomália folytán megszületett a fél-Dacia, az 500 Lastun (Fecske).