Feleségem nagyapja nem volt egyszerű eset. Dolgos, szorgalmas falusi ember volt és benne még élt a klasszikus családkép, miszerint a férfi feje a családnak és természetesen a család legidősebb férfitagja egyúttal a rangidős is. Magyarán ő a góré. Nejem családja ebbe hallgatólagosan bele is egyezett, papa szava szent volt, ellenkezni nem nagyon akart és nem is mert vele senki. Papa pedig nem tűrt ellentmondást. Két lány unokája volt, nejem és nővére. Nejem nővérének barátja állatorvosnak tanult, falun ez azt hiszem talán a legelismertebb foglalkozások egyike, aztán egyszer csak feltűnt a másik unokája mellett is egy cingár, sötéthajú fiatalember, aki egy öreg Volkswagennel ijesztgette a nyugodt falusi életet élő fejkendős nénikéket, egy srác sajátos életszemlélettel, egészen más értékrenddel, egy igazi csodabogár. Ráadásul gépészmérnök akar lenni, az meg ugye nem túl hasznos szakma. Kedveltem az öreget, de sok közös nem volt bennünk, ha csak az nem, hogy mindketten szentnek gondoltuk a család intézményét és mindketten makacsul ragaszkodtunk az elveinkhez.
Amikor megismerkedtem feleségemmel, szinte semmit sem tudtam a falusi életről. Világ életemben Pécsen éltem, egy kertvárosnak csúfolt lakótelepen, első pillanatban látszott semmi hasznomat nem fogja venni a ház körül. Rengeteg anekdota terjeng azóta is a családban, melyek alapja kezdeti esetlenségem ebben a számomra teljesen idegen világban. Egy alkalommal megkértek szüretkor, hogy menjek le és hozzak egy vödröt. A vödör a présház előtt a gangon, a haufstok alatt volt, az utasítás szerint ki kellett volna öntenem a vizet belőle a góré elé és felvinni. Elindultam, majd félúton rájöttem, hogy a vödör és a víz szavakon kívül szinte semmit sem értettem az egészből. Aztán egy alkalommal krumplit mentünk vetni. Már az gyanús volt, hogy egy platónyi kisméretű burgonyát pakolunk a prepedlire (ami egy T5-üs Pannonia és egy Zuk vadházasságából született platós járgány volt) felvisszük a földre és amikor megláttam, hogy ezeket a krumplikat bedobálják az előre elkészített gödörbe és földet húznak rá, na akkor már erősen zakatoltak a fejembe a fogaskerekek, hogy ezt ugyan miért? Jókat kuncogtam, hogy ezt ugyan meg nem fogjátok találni okosok, mert meg voltam győződve, hogy ez csak valamiféle tartósítási eljárás lehet, mer’ ugye vetni úgy kell, hogy megvesszük a vetőmagot, aztán szétszórjuk. Disznót vágni utáltam, sajnáltam szegény állatot, bezzeg a másik vőjelölt már-már élvezte, hogy tanulmányozhatja a disznók anatómiáját. Talán csak a szüretet szerettem, viszont akkoriban nem ittam bort szóval újabb rossz pont következett. Mindehhez még hozzájött, hogy nem vagyok megkeresztelve, nem járok templomba, sőt, az unokájukat sem tervezem templomba vinni erre a gyűrűzős ceremóniára. Na, csodálkozik még valaki, hogy nem én voltam a liebling?
Volt valamije azonban a papának, amit nagyon szerettem volna az unokáján kívül. Egy Motor.
/illusztráció/
Egyik nap valahogy szóba került, hogy papának van egy öreg motorja, amivel régen járt dolgozni. A semmihez sem értő fiú hirtelen kezdett lelkesedni valamiért. Már ifjú korom óta imádom az öreg autókat, motorokat. Betegségemben sorstársra is találtam egyik barátom személyében, akivel valahányszor vidéken jártunk megálltunk a helyi kocsmában érdeklődni nincs e valakinek valami öreg járgánya, de már a kilencvenes évek közepén is felesleges volt olyanról álmodni, hogy az egyik idült odatámolyog hozzánk, hogy neki van valamije a fészerben és egy láda sörért miénk lehet a hibátlan állapotú Isetta, amit a düledező épület rejt. Divat lett veteránozni, csóró főiskolásoknak esélyük sem volt megkaparintani egy-egy finomabb darabot. Szóval a papa motorja pont kapóra jön, mert öreg autóm már van, jó lenne mellé egy motor is. Úgy láttam az öregnek is tetszett a dolog, főleg amikor lementünk a garázshoz megnézni a műszert és látta a lelkesedésemet.
Egy Pannonia. Egy szép öreg Pannonia. Mindig imádtam a formáját, ha nem a magyar járműgyártás egyik remeke lenne, akkor is tudnék rajongani érte. Ráadásul egy 1959-es TLF De Luxe hiánytalan állapotban. Egy évvel fiatalabb Madonnánál! Sokáig álltam, nézegettem a csodás formájú kipufogókat, a De Luxe emblémát a tankon, a sebesség fokozat visszajelzőt a motorblokkon és közben folyamatosan vigyorogtam, még talán kurjongattam is. Aztán belejött a kisöreg is, előkerült a régi fém bukósisak, az eredeti használati utasítás, meg vagy egy fél teherautónyi alkatrész. Én nem mertem elkérni papától, ez a munka Erikámra várt, de egész könnyen belement. Én megígértem, hogy felújítom, meg, hogy az unokájukat sosem ültetem majd rá, megígértem volna akkor én mindent, talán még azt is, hogy ha kell, az összes disznót pusztakézzel széttépem és kolbászt csinálok belőlük. Mi örültünk a drágámmal, az öregek meg talán értetlenül szemlélték, hogy ez a bugris, hogy tud ennyire odalenni egy romos öreg vacakért.
Mert bizony romos volt a kicsike. Ami bíztató volt a projekt későbbi kimenetelével kapcsolatban, hogy szinte 100%-ig eredeti a járgány. Amire ötletem sem volt, az az, hogy honnan a fenéből szerzek rá annyi pénzt, hogy rendbe tegyem. Maradt tehát az öregeknél a garázsba, várva, hogy nemsokára kezelésbe vesszük. Sajnos papa már nem tudta megélni ezt. Nem sokkal az esküvőnk előtt halt meg, addig el sem hoztuk onnan a gépet, volt elég dolgunk a lakásunk felújításával, a közös kis életünk szervezésével. Aztán nem sokkal a halála után elhoztam az egyik teherautót a cégtől, lementem a faluba és feldobtuk a motort.
Új lakhelye apósomék udvarában lett egy rövid időre, épp csak addig, míg szét nem szedtem. Aztán került belőle mindenhová, néhány alkatrész maradt apósnál a garázsban, a nagyja ment a tárolónkba, pár holmit kivittem a munkahelyemre. Ismét jött egy kis pihenő, aztán egyik nyáron a leállás alatt azon kaptam magam, hogy állok a műhelyben és polírozom az alumínium alkatrészeket. A polirkorong mellé nemsokára felkerült egy drótkorong is, jöhettek a rozsdás, valaha krómozott alkatrészek, hogy azokról a vasoxidot az arcomra és a ruhámra költöztethessem. Körülbelül egy hetet dolgozhattam velük, reggeltől estig. Nem túl vidám munka, mondhatni a felújítás legalja, de ha az embert hajtja a vágy, hogy a mások számára értéktelen vackokból ismét újat varázsoljon, hajlandó bármire. Persze, csak ha eléggé kattant. Aztán ment az egész a krómozóhoz. Ismertem őket, nagyon sok munkát vittünk nekik, bagóért megcsinálták nekem. Picit még túl is lőttek a célon, mert elmagyaráztam nekik, mit horganyozzanak és mit krómozzanak, de ők ezzel mit sem foglalkozva lekrómoztak mindent, mondván, úgy szebb. Mindegy, egyszer, ha a festéssel is kész leszek, majd visszaviszem.
Szóval ott tartanék a pancsival, hogy van egy felújított blokkom, ami kívülről retkes, de legalább jó, van egy rakás krómozott alkatrészem, néhány új gumialkatrész, meg csapágy, talán a felénél járhatok. A projekt persze megint áll, hisz bő egy éve építkezek, semmi időm sincs ezzel „játszani”, a hétvégén azonban egy rosszul sikerült szerelés után, hogy legyen némi sikerélményem is arra a napra, felmentem a tárolóba és előkerestem az elkészült darabokat. Egyesével kicsomagoltam a selyempapírba bugyolált kincseimet, kitettem őket egymás mellé és gyönyörködtem bennük. Mit mondjak, mesések.
Aztán eszembe jutott a papa. Ezt látva talán picit büszke lenne a kisebbik unokájának a férjére is és ha végre elkészül a járgány, talán még fel is pattanna rá, még talán el is pityeregné magát. Nem tudom neki jelentett e annyit egy gép, mint nekem, mert bizony nagyon úgy néz ki a dolog, hogy a bogaram mellett, ez lesz a másik jármű amit sosem adok el.
Letörölgettem az ujjlenyomatokat az alkatrészekről, visszacsomagoltam őket a selyempapírba és mentek ismét a polcra, a jó száraz tárolóban. Nem tudom, talán nyár végén ismét nekiállok a projektnek, persze nem szabad elfelejteni, hogy még ott a bogár is, és ki tudja, mennyire szívja el a tartalékainkat a ház, szóval még magamnak sem merek ígéretet tenni. Az biztos, hogy nem használós motor lesz, csak amolyan kitolom, ha jó idő van és picit beröffentem, meg megyek vele egy kört. Használósnak van már egy tervem, meg hozzá egy fél T5-ösöm, de arról még otthon sem tudnak, szóval csak halkan.
