Autófila

Mély fájdalmamra véget ért a nyár, vele együtt a nyári szünet is. A nyaralás mindenkinek fontos, és kellemes élményekkel teli emlék, amire évek múltával is szívesen gondol vissza. Általában. Mert akit a nyaralás alatt többször is meg akarnak ölni, mint engem, az azért elgondolkodik pár dolgon. De kezdjük az elején.
Két barátommal már évek óta terveztük, hogy elmegyünk Erdélybe, autóval. Minek fizessünk buszt, meg szállást, ha van olyan mázlink, hogy élnek kint rokonok, akik szívesen is látnak. Mivel én szeretek mindenben a tutira menni, ezért első utam elvitt a biztosítóhoz, hogy mindhármunkra megkössem az utas- és vagyonbiztosítást, ami kiterjed természetesen az autóra is. Komoly félelmeim voltak ugyanis az erdélyi román lakosság, és az autón található magyar rendszám miatt. Mert ha csak leköpik, az nem olyan nagy baj, de egy tégla azért szép szerviz-számlát tud eredményezni, amit nem szívesen egyenlítettünk volna ki. Utólag kiderült, hogy félelmeim szerencsére alaptalanok voltak!

A gyönyörű táj

Bepakoltunk, elindultunk. Kíváncsian vártam a határt, hogy milyen lehet arrafelé is az „EU”-ba menni! Érdekes, maradjunk annyiban. Az elhagyatott épületek elég baljóslatúnak tűntek ott a pusztában. Eszembe jutott a Kukorica gyermekei című film, és nem is mentem pisilni. Az egykori hatalmas dugóknak szerencsére már nyoma sincs, a belépés is teljesen formális csak. Biztos, ami biztos alapon vittünk mindannyian útlevelet, hátha a régi bordó személyi igazolvány nem kompatibilis a román határügyi szervek ízlésével, de rosszindulatú feltételezésem itt is alaptalannak bizonyult. Két perc után már a pénzváltónál álltunk sorban. Közben László idegenvezetést tartott nekünk, ugyanis régen ő is itt dolgozott, a határátkelőn. Kezünkben a rengeteg nullától megszabadított román pénzünkkel indultunk is tovább, Marosvásárhely irányába.

Itt még normális 120/60-as vérnyomással

Nem volt egy darabig semmi árulkodó jel, hogy ez már egy másik ország, pedig nagyon figyeltem. Aztán beértünk Nagyváradra. Nem túloztak azok a hírek, melyek arról szóltak, hogy a román kormány semmi pénzt nem juttat a magyarlakta helyekre! Azt a pusztulatot, ami ott volt! Szörnyű! Egy kicsit Ózdra emlékeztetett a hely, és nem csak a düledező gyárépületek miatt. A közút fogalma egészen új értelmet nyer, amikor lovaskocsi, labdázó gyerekek és 40 tonnás kamionok próbálnak ugyanazon a keskeny, de nem létező útburkolaton egyszerre életteret nyerni. Az egykoron, más által már megénekelt, az út szélén látható elbambult állatok foszladozó tetemeiről már ne is beszéljünk. Meg a kátyúk! Az egyiknél szó szerint vehető az a megjegyzésem, miszerint ha beleülök, akkor csak mellközéptől vagyok látható. Mint ha egy fürdőkád lenne az út közepén! Ezek után egy szavam nem lesz az Éles saroknál tapasztalható anomáliák kapcsán, becs’szó! Viktor küzdött is hősiesen, hogy ne hagyjuk el idő előtt a Lancer futóművét. Szegény, szerintem a tesztpályán sem látott még hasonlót sem! Aztán némi küzdelem árán megtaláltuk a Vásárhelyre vezető E60-as főutat, ami autópálya hiányában lebonyolítja szinte az egész kelet-nyugat irányú forgalmat. Na, itt akartak először megölni minket. A magyar közlekedési szokások érdekes mibenlétét is megírtuk már jó páran, jó párszor, de ami itt van, az tényleg életveszélyes! Teljesen természetes, hogy egy előző kamion levillog minket, szemből. Naná, hogy lehúzódunk a padkára, ki ne tenné?! Közben vészfékezés, görcsös kormányfogás, buzgó imádkozás, majd utána levezető anyázás a mantrázás folyamata. És ez nem egyedi eset, vagy tucatszor megismétlődött a dolog, mire elértük Marosvásárhelyt. Addigra nálam is kialakult némi szívelégtelenség, és ritmuszavar. De legalább megértettem, hogy a sofőrök miért isznak annyit. Máshogy ezt nem lehet kibírni hosszútávon.

Szigorúan 50, sok a fix traffi az oszlopokon

Mikor beértünk egy faluba, érdekes módon csak mi lassítottunk le 50-re, a helyiek nyomták tovább, ahogy a csövön kifér. Viszont „H” betűs rendszámmal nem érdemes száguldozni, mert a rend éber őrei ugrásra készen várnak ránk! Ha megállítottak egy autót, akkor biztosak lehettünk benne, hogy egyik honfitársunk az. Természetesen a műszaki vizsga is ismeretlen fogalom arrafelé. Olyan Daciákat láttunk közlekedni, hogy én azt a kertben sem hagynám szivattyút hajtani. Mondjuk díjazni kéne a virtuóz CO-használatot is, mert olyan felépítményeket készítenek, hogy a gyári kivitelek belesárgulnak az irigységbe! A jó öreg 1310-es jó alap egy pickuphoz, terepjáróhoz, három üléssoros kisbuszhoz, bármihez! Az meg, hogy egy traktorban négyen ülnek, szintén magától értetődő. Én sem szeretek gumicsizmában gyalogolni, fogadjuk el, hogy ez így helyes.

Traktorbetyárok négyen a fülkében

A kivilágítatlan, gyermekek által hajtott lovaskocsik viszont mindent visznek. Szó szerint! A vasbeton tetőgerendától a birkanyájig mindent felraknak rá, és mennek vele a főúton. Jó esetben kicsit lehúzódva a jobb szélére, de ez nem kötelező szintű elvárás. Ja, a mi fogatainkhoz képest egy minimális eltérés van csak, egyáltalán nem számottevő, én is éppen hogy csak megemlítem, ezeken semmilyen fék nincs! Semmi, nuku, nyista! Ha a ló, vagy öszvér elindul, akkor nincs mese, megy. Külvárosban, lámpás kereszteződésben láttuk, öszvér elindul, kamion fékez, gyerek int, átmegy. És senki nem kiabál. Hihetetlen, mert egyébként mindenki ordít, ha kell, ha nem. Mindegy, jó hangulatban haladunk Kolozsvár felé, amikor meglepő képződménybe botlunk. Autópálya! Na, ilyen sem volt még román földön. Nosza, menjünk fel rá! És leesik az arcom! Hibátlan, sima aszfalt, lágy, hosszan ívelő kanyarok, mindenhol vadrács az út mellett. Nocsak, nocsak! Van, ahol nem lopják szét az EU-s pénzeket, és tényleg építenek belőle? Állítólag egészen a tengerig fog vinni, természetesen Bukarest érintésével. Talán a másik vége még a magyar határt is megközelítheti. Benzinkút, és egyéb szociális szükségletek kielégítésére szolgáló műintézmények ugyan még nincsenek, de az irány jó. Állítólag Kolozsváron átmenni egy kisebb expedíciós feladat, ezért örültünk nagyon, mert az autópálya pont kikerüli. Így nyertünk egy kis időt, és nem elhanyagolható módon néhány plusz napot az életünkhöz, ugyanis forgalom nem lévén a szívizomsejtjeink nem haltak olyan intenzíven.

Az autópálya, völgyhíd és alagút nélkül

Innen viszonylag nyugiban jutottunk el első úticélunkig, ahol Viktor barátom apósáék vártak minden földi jóval. A helyi meggypálinka emléke azóta is kísért. Közlekedési szempontból Marosvásárhely sem egy szanatórium, de itt azért bíztunk már a statisztikában, miszerint a lakosság nagyjából fele már magyar. Ők csak nem törnek az életünkre. Vicces egyébként, hogy sok kereszteződésben úgynevezett ideiglenes körforgalmakat csinálnak, ilyen vízzel töltött, műanyag elemekből. Ez önmagában még nem vicces, csak az, hogy szemmel láthatóan ezek az ideiglenes elemek már évek óta ott vannak. Egyébként a városokban elég sok már az új autó, rengeteg Logan, és Duster rohangál, mint a régi idők beidegződésének mementói.

Logan MCV szimpatikus kihasználtsága

Persze a helyi újgazdagok itt is a bajor luxust részesítik előnyben, a magyar társaikhoz hasonlóan itt is a legkisebb dízelmotorral persze. A legnépszerűbb autó itt is az 5-ös kasztni, egy 1.3-as dízellel lenne. Van, ami mindenhol egyformán működik... Mondjuk akkora márkarasszizmus nem érződik, ha valaki elenged, akkor azt bármilyen autóval megteszi. A motoros kultúra viszont nem annyira erős. Sehol a Pesten megszokott kamikaze pizzafutárok tömegei, sehol a hátizsákos „hajtáspajtások”. Na, mondjuk annyira nem is hiányoznak, nélkülük is van káosz bőven! Több alkalommal is próbára kellett tennünk a Mitsubishi fékeit, és gumijait. És soha nem a puhatestűekkel van baj, mert itt a zebrák előtt olyan komoly fekvőrendőr hálózatokat építettek ki. Aki ezeken lassítás nélkül próbál meg átkelni, az tuti komoly magánéleti gondokkal küzd! Persze a rendőrök előszeretettel vadásznak a meg nem állókra. Szívesen látnék itthon is ilyet! Pedig magam ellen beszélek, mert az ültetett Orion biztos nem szeretné az út felét ilyeneken keresztül zötykölődve megtenni!

Beláthatatlan, hullámzó út, ideális emlékhelyekhez

Másnap elmentünk kicsit kirándulni, a turisták szokott hadiösvényén indultunk mi is. Irány Korond, a fonott kosarak félhivatalos Mekkája, valamint a sóbánya Parajdon. Az odavezető út a hegyi szerpentinekkel megint jó volt, a Lancer is élvezte, az biztos! A helyi lakosok valószínűleg már unhatják a kilátást, azért mennek olyan gyorsan, hogy ha véletlenül néznének oldalra, akkor is csak egy elmosódott zöld csíkot lássanak. Egy pótkocsi nélküli teherautó azért majdnem meglepett minket, amint a lenti visszafordítóban elkezdett engedni a centrifugális erő megmásíthatatlan törvényének, de inkább megpróbáltunk a tiltás közelében forgó Mitsura koncentrálni. Nem könnyű feladat! A beláthatatlan kanyarban, külső íven előző autókról még megemlékeznék, mert megérdemlik.

Kanyar külső ívén, hogy máshogy...

Egyébként vicces, mert a helyiek az ilyen kanyarokban mindig lehúzódnak a padkára, hátha szembe jön egy ilyen kettős-fogat. Érdemes hamar rászokni, lényegesen kevesebb stressz fog érni minket! A túlzott fénykürt használatról is le lehet szokni, mert mindenki leszarja, ha mögötte villogunk. Ahogy a vicces matricákon lehet látni, „Ne dudálj, küzdj!”. Na, ja. Viszont semmilyen módszer nincs a kóbor csordák útról való mihamarabbi eltávolítására. Se dudaszó, se villogás, se váltott nyelvű szitkozódás nem segít. Mondjuk láttunk olyan Arót, ami közéjük hajtott, de egy új autót azért nem karcolna össze senki. Ráadásul a pásztor is előkerül egy idő után, mert ha már az állatai nem is, ő azért reagál a dudaszóra. És a szitokszavak zömét is érti, úgyhogy legyünk óvatosak! A nagy román öntudat egyébként sok helyen felüti rút fejét, néha végigzászlózott falvak képében, néhol csak egy benzinkutas „nem beszel magyar” kirohanásában, de jelen van.

Aligha augusztus 20-a örömére...

Egyébként nem ellenségesek különösebben, sokkal rosszabbra számítottam. Bátran ajánlom bárkinek, aki szeret szép tájakon autózni, motorozni, az menjen Erdélybe! A magyarok roppant kedvesek, segítőkészek, és meglepő módon a többi magyar turista is meglepően jófej tud lenni. Itt jut eszembe, hogy találkoztunk egy nagy bringás csapattal, akik meglátván a magyar rendszámot szó szerint üdvrivalgásban törtek ki. Azóta tudom, hogy kik voltak. De lévén ez nem politikai blog, ezért nem fárasztom vele a nagyérdeműt. De azért érdekes volt a szitu. Mintha a nagy össznépi magyar boldogsághoz csak külföldre kéne menni. Fura, nem?

Mikor autózom -és épp nem sietek- sokszor elmélázgatok, ez biztosan lejött már. Ha az ember egyedül utazik és nincs kivel társalogni, időtöltésnek nem rossz ez. Süt a nap, a technika duruzsol, szárnyra kél az elme.

Csináltam pár képet menet közben, s gondoltam megosztom őket és a történeteket, amiket meséltek.

Amikor a határhoz közeledtünk, már akkor érdekes jelenéssel kezdődött a kaland. Egyre inkább erősödött bennem az érzés, hogy nem lesz unalmas az út. Ez a kis transzport Gyula határában haladt el előttem.

Egy tipikus balkáni pillanat (fotel):)

Mióta Románia is belépett az Európai Unióba, az egykor pezsgő határzónai élet egy csapásra megszűnt létezni. A duty free shop bezárt, a benzinturizmus is lankad. Az amúgy is ritkán lakott Román oldalon lévő 30 kilométeres zónában csak mementók maradtak. Egy más élet mementói.

Nem, ez nem Pripjaty (Csernobil)!

Az út kalandjairól már mondtam ezt azt, a lényeget ki is merítve. Ellenben Szatmárnémetiről -a végállomásról- nem sok szó esett. A város mai helyén már a Tatárjárás előtt is földvárral védett település állott, aztán ezt Batukán rövid úton el is planírozta. Találtam is egy kedves kis levelet ebben a témakörben.

Sender: Batu Kán (batu.kan@julianusbarat.hu)
Recipent: IV. Béla (Bela4@mhungarica.com)

„Én a Kán, az Égi Király küldöttje, kinek hatalmat adott a földön, hogy a meghódolókat a maguk viszonyai között fenntartsam, az ellenszegülőket pedig eltiporjam: csodálkozom rajtad magyarok királyocskája, hogy amikor már harmincadszor küldök hozzád követeket, vajjon miért nem küldesz vissza közülük egyet sem hozzám? Sem követeidet, sem levelet nem küldtél viszont hozzám. Tudom, hogy gazdag és hatalmas király vagy, hogy sok az alattvaló katonád és hogy egyedül uralkodsz egy nagy királyságban és éppen ezért saját jószántadból nehezen hódolsz meg előttem. Pedig jobb és üdvösebb lesz reád nézve is, ha önként hódolsz meg előttem. Értesültem arról is, hogy a kúnokat, az én szolgáimat pártfogásodba vetted. Ezért meghagyom neked, ne tartsd őket továbbra is magadnál, hogy ellenségeddé ne legyek miattuk. Könnyebb ugyanis a kúnoknak kivándorolniok, mint neked; minthogy azok ház híján sátraikkal ide-oda vándorolnak, talán elkerülhetnek engem, de te házakban lakozol, neked váraid és városaid vannak, hogy menekülsz meg hát kezemből?!”

Szóval a mongolok lezúzták a környéket, a rendszerhiba után pedig a történelemórákról ismert gyakorlat szerint haladt a történet.

A háború előtt hatalmas terület központja volt, igazi klasszikus kézműves/kereskedő/mezőgazdász lakókkal. Multikultúrális, többvallású és békés együttéléssel.

Utána tomboló neoklasszicizmus, a középkori város térképén...pont mint Pécsett:)

Aztán két komolyabb német látogatás után jött Nicolae Ceauşescu, és dobott egy bazi nagy kontrát erre az egészre.

A korszak egy hatalmas "vasudvard" tornyaként testesül meg minden fölé nőve a város centrumában. Félelmetesen és szürkén fenyegetve-tornyosulva.

A Közigazgatási Palota szürke vasbeton obeliszkje.

Hogy a szürreális rémkép még paranoidabb legyen, a Ceauşescu-érában a toronyból minden órában a Román himnusz és indulók hangja zengte be Satu-Mare utolsó szegletét is. Az ennek tövében épített lelátó felé pedig gyermekek hada mosolygott piroskás arccal. Szép új világ!

Egy emlék abból a korból, amikor jegyre atdták a benzint.

Szükséggazdálkodás volt. Abban az időben 21 órakor az ország sötétségbe borult. Takarékossági okokból egyszerűen kikapcsolták. A benzint jegyre adták - és nem nagyon kellett a cetliket gyűjtögetni. Az emberek szükségmegoldás után néztek. Mi sem bizonyítja jobban a keleti blokk technikájának felsőbbrendűségét, mint hogy ekkoriban a kocsik nagyja gazolinnal járt. Ez egy nagy tisztaságú kőolaj szerű anyag, ami gázkutak melléktermékeként keletkezett. Ezt fölözte le a nép és adalékolta addig, amíg az benzinmotorokban felhasználhatóvá nem vált.

Ekkor kezdett életveszélyes méreteket ölteni a környezetszennyezés. Ezt a nép bölcs vezére úgy látta jónak orvosolni, hogy elrendelte: a páros heteken a páros rendszámú, míg páratlanokon a páratlan rendszámú autók közlekedhettek. Néhány évre rá pedig Lamborghinik.

Hogy ez urban legend-e, nem tudom, mindenesetre érdekes...

Manapság a város fejlődik, megjelentek a multik, elkezdődött a város építése...

...szépítése

Tehát az élet nem állt meg és maga a hely kezd egyre tetszetősebb lenni. A maga sajátos stílusában ugyan, de újra kezd magához térni Szatmár...életbe lépett a Torzonborz kontra Balkán effektus.

Mindenképp ajánlom;)

Lowtyóval általában egy húron pendülünk. Most se volt ez másképp, ugyanakkor jártunk Romániában is. Számomra a végcél Szatmárnémeti volt, ami ugyan más tétel és más terep, mint Bukarest, de az ország azonos.

Nekünk az idő nem volt oly fontos tényező és öltöny és BMW sem volt nálunk.

Anyagi megfontolásból a "Poloska" - céges Clio II 1.5 dCi (82le) - mellett döntöttem, ami nem kecsegtettett ugyan hatalmas vezetési élménnyel, de takarékosság szempontjából hozta az elvárásokat. Egy tankból (kb 50l) sikerült megjárni "Szatmárt", ami nem kis szó.

Ez pedig a pillanat, amikor fejet hajtok a modern diesel technika előtt, ha nem tűnt volna fel!

 ...persze ettől a diesel még sz*r, de vannak tagadhatatlan erényei! :)

Szóval ha épp nyaralni, vagy kirándulni megyünk és nincsen porig ültetve a szekér, akkor mindenképpen ajánlom Romániát autós túrázásra, kirándulásra. Teszem ezt nem csak a fantasztikus táj miatt, hanem az idegen kultúrák és az ismeretlen egzotikuma miatt is.

Ha nyílt terepen autózunk finom zene - ízlés és aktuális vérmérséklet szerint - mellett kényelmes tempóval, nagyon kellemes élményben lesz részünk. A lankák megindítják az ember gondolatait, szép idő esetén ez fokozottan igaz.

Bántam is hogy az "öreglány" otthon pihent. Hiányzott a megszokott fotelem, a lágy morgás, a halvány fólia és a kék ablakok az élményhez, a nyomatékból autózás 2000-es fordulaton, de ettől eltekintve is csodálatos volt. Milliószor jöttek elő a 3 éves Sováta körüli autózás emlékei, a Békás Szoros, a Havasok. De így is felejthetetlen.

Amit már Lowtyónak is megjegyeztem, MINDENHOL építkeznek, de ez előbb-utóbb elmúlik és akkor beköszönt majd a Gran Turismo kánaán!
Erre különben keleti szomszédainkban is megvan a hajlam:). Nem mondok - gondolom - újdonságot azzal, hogy a román gépjárművek jó 90%-a saját termék. Azonban ettől függetlenül is érdemes elemezni kicsit a helyi gépjárműparkot, mert azért akad ott is érdekes látnivaló.

Először arra gondoltam, írok egy jó kis Dákólógiát, de a 23-dik karosszéria-változatnál erről inkább lemondtam...

A városok külön csemegék, hiszen rengeteg érdekes, és millió - számomra vicces - járművet látni. Csak úgy kapkodtam az apparatot a kocsiban de a feladat teljesítésében számos tényező is akadályozott. Ami számomra a leginkább zavarbaejtő volt, az az, hogy arrafelé, általában a belső sávok fogynak el és ez párszor meglepett. Pláne hogy szekerem teljesítménye jelentősen felülmúlta a támadó 1310-es Dákeszek és állati erővel meghajtott közlekedő eszközökét - szóval észnél kellett lenni. A másik véglet a gépjárműpark - a Daewoo Racerek és Nexiák 5%-os hányadán, valamint az "egyéb" típusok elhanyagolható mennyiségén felüli - fennmaradó része. Szóval a maradék a tehetősebbje. Benga Benzek minden mennyiségben, X6, Q7, A8, az ABC minden betűje 20 milla fölött. Na ŐK már OTT IS tisztában vannak felsőbbrendűségükkel és eszement mód tipornak.

Igen, az ott egy Lambo. A harmadik a sorban. A bolt tulaja pedig szerintem simán különdíjas! :)

Feltűnő mennyiségben képviselteti magát a helyi tuning-scene is, akik sokszor képzelt lóerőkkel, de teljesen kamikaze módon közlekednek.

Nem egy olyan eset volt, hogy a dombok lábánál kanyarogtunk, és a mögöttem haladó sportoló előzésbe kezdett. Tette mindezt úgy, hogy valószínűleg ő is látta már a szemből jövő, a domb teteje fölött megcsillanó 15 méteres kék ponyvát. Kemény na!

Itt egy kicsit kitérnék helyi tuning szokásokra, mint a téma iránt érdeklődő. Szóval gyakorlatilag mindenki tuningol. Kezdve a falusi fatertól az 1310-es - ne adj' isten TX/TLX, de az már tényleg durva -  Dákójával. Ez a típus főképp matricáz. Zömében a francia eredetre utaló szélvédőmatricákkal operálnak. Minden második Dákeszen, "Renault" - esetleg "Michelin" felirat virít, illetve a nonfig és sárkányos "tetkók" viszik a prímet.

Akadnak persze kreatív, komoly tuningosok is, akik komolyabb beavatkozások után a "GTI" titulust adják kocsijuknak. (Nem vagyok benne biztos, hogy nem volt-e ilyen típusjelzésű gyári Dacia is valamikor - omm)

Az új generáció aranyifjai is hasonlóképpen járnak el, de ők más - létező - típusok eredeti jelzéseivel ékítik járművüket, ezzel érve el a kellő optikai hatást és megszerezve az extra pszichés lóerőket.

Egyik kedvencem a Skyline GTR jelvényes Passat PDTDI taxi volt.
És a teherautósok! :) "ROMAN" márkájú teherhordón a "MAN" felirat tükörre polírozva, a "RO" meg sose látott rongyot....

A közlekedésre különben valóban érvényes a "balkáni" jelző. Nem is a morál, hanem a háttértámogatás miatt. Csak a hazai közlekedési tapasztalatok segítettek át olyan tételeken, mint a közlekedési -villany- rendőr nélküli 6 ágú (!) főút-kereszteződés, ahol nincsenek felfestett sávok. Érezzük magunkat Indiában, barátaim!

A gyalogosokkal szemben azonban rendkívül előzékenyek a helyi pilóták. Nem értették, amikor gyalogszerrel nem léptünk a zebrára rögtön. A beidegződések, hmm-hmm. Itt mindenki azonnal megáll, amint gyalogost lát az átkelő közelében. Na ezen azért érdemes lenne elgondolkozni! Van ahol ez természetes, csókolom! 

Végezetül tán annyit, hogy lám-lám, ott erre halad a kultúra. Ezt választották. Komoly fegyvertény! 

És lesz még...

Na Tibi, mivel menjünk Bukarestbe, repülővel, vagy autóval?

Repülőt kellett volna mondanom. Arra gondoltam, csupán 800 km lehet az út és ebből csak 100 km autópálya, de legalább nem kell egy órát dekkolnunk a reptéren indulás előtt, nem kell csomagokkal bajlódni, nem gyűrődnek össze az öltönyeim, nem kell autóbérléssel bíbelődnünk. Úgy gondoltam, összesen ha egy-két órával tart tovább az út, mintha repülővel mennénk. Tévedtem.

Többször voltam már Romániában, ennyit sosem szívtam. Reggel 5 órakor indultunk és romániai idő szerint fél éjfél volt, mire megérkeztünk. Csak álltunk meg, egyszer egy „vegyünk egy autós töltőt a teszkóban” és kétszer kávé-pisi-üzemanyag típusú pihenőt tartottunk. Nagylakig minden ment a megszokott rutin szerint, nagyjából a tervezett idő alatt tudhattuk magunk mögött a magyarországi szakaszt. Aztán át Romániába és borult minden. Megvettük az útmatricát és indultunk. A 100-as országúti tempót jelző táblát meglátva még meg is örültem, hogy rövidebb idő alatt fogjuk tudni abszolválni a távot. Aztán negyed órával később már ízelítőt is kaptunk a román közlekedési kultúrából, egy óra múlva pedig már azon gondolkodtunk, visszafordulunk.

Aki már járt keleti szomszédjainknál, tudja mennyire szabadon értelmezik a közlekedési szabályokat az ottaniak. Az, hogy akkor is előznek, ha épp jön valaki szembe, kicsit sem meglepő. Elég széles az út, elfér ott három autó is. Gondolom, valami hasonló járhat a fejükben. A bátrabbak akkor is mennek, ha épp kamion jön szembe, vagy, ha beláthatatlan az út előttünk. Pár óra alatt hozzá lehet szokni, de azért örülök, hogy nem ott kell autóba tenni minden nap pici lánykámat és nejemet. A nagyobb városokon átvezető utak igazán rémesek. Arad, Déva, Szeben, mindenhol majd egy órát tartott átverekednünk magunkat és ebből nagyrészt a bevezető utakon dekkoltunk. A lámpák beállításánál szemernyit sem foglalkoztak azzal, hogy az átmenő forgalom minél előbb elhagyhassa a várost.

Azért ehhez hozzátartozik, hogy előbb-utóbb megszűnik majd ez a helyzet. Csináltam egy videot, mert nekem is megakadt a szemem a szitun, gondoltam jól jön még egy kis képi infó. A tárgyi út elméletileg 2 sávos, bővítés alatt. És ott a kontraszt is, ahogyan betör a nyugat pénze - multik, és új vallások képében - a lelakott külvárosokba.

Amúgy az építkezések hihetetlen méreteket öltenek. Itthon még sosem láttam akkora bevásárlóközpontokat mint pl. a Nagyváradra -ahol a video is készült (köszi az utómunkát Rocko!) -bevezető főút mentén.

Sanyi

Nagyszebenig durván ez és a rengeteg útépítés kényszerített minket lassú közlekedésre. Aztán Nagyszebentől Bukarestig jött az igazi férfias küzdelem. Szűk kanyargós hegyi utak, megszámlálhatatlan kamionnal, hömpölygő kocsisorral, még több kamikázéval. Biztosra vettem, hogy minden percben meghal egy ember Románia útjain, mert sokszor már istenkísértés volt, amit a srácok bemutattak. Akik kedvelik az extrém sportokat, élvezik, ha az egekben van az adrenalinszintjük, üljenek autóba és tegyenek egy túrát. Emlékezetes lesz. Vagy remek csapatépítő trénig lehet egy ilyen út. Semmi sem kovácsolja jobban össze az embereket, mint a halál közelségének érzése. Lehet, hogy kicsit sarkítva látom, de nekem, nyugodt pécsi és pörgős, de következetes pesti közlekedéshez szokott embernek ez igazi sokk volt. Egész komoly felüdülést jelentett végre rátérni az autópályára. Mindaddig, míg rá nem jöttünk, hogy ott is egész sajátságosan alakul a közlekedés. Jobbra tartás nincs, van helyette jobbról előzés. A leállósávnak is kétféle szerepe van: vagy szó szerint leállásra használják, vizelési inger, éhségérzet, fáradság érzet fokozott jelenléte esetén, vagy mégjobbanjobbról való előzést mutatnak be rajta. Aztán beértünk Bukarestbe és istenigazából ott szabadult el a pokol. Percek alatt képesek három sávból négyet csinálni, a hatalmas körforgalmaknak kinéző kereszteződésekben pedig folyamatosan ott lebeg felettünk Damoklész kardja, hogy könyörtelenül lesújtson, ha nem a helyi rend szerint próbáljuk végrehajtani a kötelező gyakorlatokat. Kellene pár hét, hogy megszokja a hazánkból odatévedő autós, mert így egy idegbaj volt az egész városi túra. Azt már megemlíteni sem merem, hogy egy négycsillagos szállodában kb. fél órát tartott a becsekkolás, letétet kellett hagynunk (nem is értem miért), a kártyaolvasó nem üzemelt és az euróból lei-ben adtak vissza.

De hogy valami jót is írjak, finomabbnál finomabb autók Bukarestben. A reggeli kijelentkezési procedúra is hasonlóan döcögősen ment, így annyira erős késésben voltunk, hogy a megállni nem tudtunk fényképezni, de (a teljesség igénye nélkül) láttunk Maseratit, Maybach 62-t, Lamborghinit. Nagyon erős a különbség gazdagok és szegények közt. Hasonlóan hazánkhoz ott sem igazán létezik valódi középosztály, viszont a gazdagok még inkább gazdagabbak, a szegények még szegényebbek, mint nálunk.

 
Meglepő volt, de a Daciak jelenléte nem volt olyan erős, mint amire számítottam, kb. mint kis hazánkban a Suzukik, viszont ennyifélét sosem láttam még. Az összes ujjam sem elég, hogy összeszámoljam.

A másik pozitívum, hogy becsületesen megépített utak vannak. Igaz, csak egy számjegyes utakon autóztunk, de úgy tűnt, azok nagyon rendben vannak. Rengeteg útépítésbe futottunk bele és ilyenkor lehetett látni, nem sajnálják az anyagot és tisztességes alapot készítenek az utaknak.

Nyomvályút jelentem nem láttam.

Valamiért egész úton úgy éreztem, hogy ha így folytatják, hamarosan lehagynak minket. Mindenki ezt mondja, aki járt kint. Hatalmas csarnokok épülnek, javul az infrastruktúra, a nemzeti fizetőeszközük nagyon erős, 8% körüli a gazdasági növekedés, viszonylag alacsony az államadósság és a vendégmunkások tízerei hozzák haza a nyugati országokból az eurót, hogy otthon költsék el. Tudom, olyan ez, mint amikor a nagyon kövér ember elkezd fogyni. Gyorsan eltűnik 10-20 kiló, majd a végefelé lelassul a fogyás és minden dekáért meg kell küzdeni. Mégis rossz érzés látni, hogy mi nem hogy fogynánk, hanem szedjük vissza a kilókat.

Jogsit, levelezőn?Akkor és most. Nyerjen Ön is!Az arany középút?!Vidéki anzix - Minden kezdet nehéz...Youngtimer Olympics - gondolatpornó (parental advisory)Nekünk is van baromállatunk, juhééé!Az arany középút!W123-Tizenharmadik rész.Epic Battle I-II.Vidéki anzix - Na ilyenkor mi van?