Autófila

Ma reggel azzal kelt Anyám, hogy nem indul el a Clio. Óhjajj de jó, olyan jól aludtam pedig. Lefutok a ház elé, nővérem küszködik az autóval, nem is köhécsel, csak teker ezerrel az önindító. Intek neki, hogy majd én-e, mint szakértő. Hát persze nekem sem indult, de az akkumulátor jól szerepelt, az tuti, hogy jó, mert lett kíntatva, de bírta.
Még jó, hogy ez lehetett olyan 6:40-kor, nővéremnek meg 7-re kellett volna beérnie a 35 km-re lévő munkahelyére. Hát, akkor menjünk Mégannal. Gyorsan felöltöztem, még tankoltam helyben az autóba, siettem, picit. Jelentem 7:03-kor raktam ki a munkahelye előtt.

Hazafele már nem siettem, nyugis tempóban hazaértem. Odatoltam a Cliót a bejáró elé, majd hoztam a szerszámokat, azt a kettőt, amivel lehet bontogatni érdemlegesen. Nem Sanyi, nem nagykalapács vagy flex. :)
Csinált már ilyet nálam is, csak akkor, azért beindult, most nem. Két dologra gyanakszom már régóta. A pára miatt kontaktkos lesz az üzemanyagrendszer valamely része avagy a gyújtáselosztó párásodik be. Ezért levettem a légszűrőházat, onnan finoman rálátni a pillangószelepre meg az injektor fejre. Egyedül voltam ezért sok értelme nem volt, mert nem láttam, hogy pisil-e. :) Mindegy. Levettem a gyújtáselosztót is, az meg nem volt párás, azért kitöröltem és megtisztítottam minden érintkezőt. Gyorsan vissztettem a helyére, majd indítózás. Persze, hogy elindult. Tehát akkor a befecskendezőrendszer nem kontaktos. Így a gyanú a gyújtáselosztó 1-es számú kivezetésére irányult, ami a trafóra megy. Szereléskor lecsúszott a helyéről...
Egyelőre nem tisztítom meg, remélem holnap is ilyen párás idő lesz reggel és mindenki derül. :)

Ja igen, a lényeg. Nem tettem vissza a légszűrőház fedelét, csak behajtottam az egyik csavart, ami már a helyén tartotta a házat. Így mentem el egy körre az autóval. Kicsit hülyegyerek feeling volt, de azért a VFTS szerű hang is megvolt.
Fényképeket sajnos nem készítettem, nem volt kedvem hozzá akkor még. :) Később már a "tesztúton" készült videó is. Íme:

Kedves olvasók!

Jelentkezzen az, akinek mindkét kezére szüksége van ahhoz, hogy összeszámolja, hány autószerelő nőt ismer!

Nos?
Meglepődött?

Ugye milyen érdekes? Pedig manapság már nem alapszükséglet a nyers izomerő ebben a szakmában. Kiváló szerszámok és gépek segítik a szerelőket. Sőt, egy sor precíz munkában kifejezetten előnyt jelentenének a lágy, keskeny női kezek. Akkor vajon miért ilyen kevés hölgy lesz benzinvérű?

Úgy tűnik, Roni kedvet csinált az Autófília pólóhoz. Ismét egy kedves hölgyolvasónk küldött nekünk egy postot. Következik Nico, fogadjátok szeretettel!

- prokee -

Azért vannak kivételek...

– egy benzinvérig krapekcsaj gondolatai a szerelemről-

Szóáradatommal arra a hivatalosan nem bizonyított tényre hívnám fel elsősorban az olvasók figyelmét, hogy a nők között is van legalább annyi „életképes”, benzinvér meghajtású, karbiszívű, kormány mögé született hölgyemény, mint amennyi, egyujjalkormánytekergetős, ablakon kikönyöklős és tucctucc zenével nagyarcoskodós, közben piros lámpánál elbambulós, nem kimondottan rátermett férfisofőr. Ezzel a kijelentéssel nem (?) áll szándékomban senkit megsérteni, csupán a krapekcsajok szűk körének elismerését szorgalmaznám.

Miből ered a benzinvérünk? Velünk született betegség vagy amolyan ragályos fertőzés?

Pár napja emlékeztettünk titeket, hogy még mindig pólóval háláljuk meg a minket olvasó hölgyek beküldött postjait. Úgy fest, K.V. Miklós póló-bemutatója sikeres volt - ismét landolt ugyanis egy enyhén benzinvérű hölgyolvasónk (nem mellesleg igen kellemes társasági lény) levele, amelyből kitűnő post kerekedett.

Alant tehát roni b szól hozzátok, fogadjátok / olvassátok olyan kedvvel, ahogyan mi tettük !

- prokee -

„Kinek inge, vegye magára”.. némi képzavarral élve. Miután értesültem az AF-es felhívásról miszerint női posztolóként írásonként esélyes vagyok egy pólóra tőletek, gondoltam próbálkozom.

Már a nőnapi pályázaton is elgondolkodtam, hogy született „karbi-agyúként” érdemes lenne klaviatúrát ragadnom.. Most megtettem, Ti pedig döntötök, hogy érdemes volt-e?

Elkezdtem írni ezt a posztot, kint sütött a nap, volt vagy 15 fok, a lányok előtúrták a szekrényből a rövid szoknyáikat, előkerültek a félcipők, én meg nekiálltam a bevezető szövegnek, miszerint lassan itt a tavasz, éledezik téli álmából a természet, mi pedig nekiállunk ünnepelni a nőket, akik ugye valamilyen formán az új élet kezdetének a szimbólumai.

Sokáig nem jutottam vele, kb. a bevezető rész szirupos, szentimentalista ömlengése volt kész, de egyszerűen nem tudtam tovább folytatni, agyam összes kis sejtje (sokak szerint ezekből nincs túl sok) erősen tiltakozott az elmúlt két kemény hónap kimerültsége miatt, hogy bármi vállalhatót alkossak. Nejem okos nő, szavak nélkül is tudja, mire van épp szükségem, szólt, hogy vegyek ki pár nap szabadságot, ő pedig lefoglalt egy közeli szállóba egy szobát. Egyik reggel aztán pici lányom izgatott csacsogással próbált feléleszteni, angyali kis hangon valami olyasmiről beszélt, hogy kint havazik. Azt hittem az este elfogyasztott vörösbor dolgozik még mindig bennem, esetleg valami hallucinogén anyagot csempészhettek bele, hisz én pár napja még a tavasz kezdetét éltető sorokat pötyögtem a gépembe, most pedig hirtelen mindent fehér hópaplan takart be.

Visszamásztam az ágyba, fülemre akasztottam a „ne zavarjanak” táblát és ismét kihúztam magam a konnektorból. Lehet hát kitörölni az elmúlt egy hónap egyetlen jó ötletnek tűnő posztját a merevlemezről.

Nem mondhatnám, hogy az a hosszú hétvége elég volt, hogy teljesen regeneráljam magam, gyerekkel elmenni telelni a kiadós alvások helyett kiadós fürdőzéseket jelent a szálloda összes létező medencéjébe felváltva, és maximum az étkezések idejére kapnak a szülők pár perc pihenőt. Szóval valamivel frissebben, úszóhártyákkal a kezemen és a lábamon ismét megpróbálok nekiesni a félbehagyott posztnak, lévén, hogy lassan igen csak aktuális lesz.

Törtük ugyanis a fejünket, hogy nőnap alkalmából, mivel lephetnénk meg a drága női olvasóinkat. Az, hogy mezítelenre vetkőzzünk és egy fénykép erejéig közszemlére tegyük adoniszi testünket, inkább tűnt büntetésnek, mint ajándéknak.

A nők szépek, a nők okosak, a nők kedvesek, imádjuk őket. Arra gondoltunk, kicsit megdolgoztatnánk őket.

Szóval, kedves lányok, nőnapon a blogunk csak a tiétek lesz. Írjatok nekünk bármiről, ami az autók világával kapcsolatos. Írhattok arról, mit jelent nektek az autó, melyik az álomautótok, első autóról, második autóról, sokadik autóról, a szomszéd autójáról, a női vezetőkről (ne adj isten a szőke női sofőrökről), ha valaki a kétkerekűekre gerjed, akkor akár arról is, vagy csak arról, hogyan lehet nőként elviselni egy igazi, hardcore-autóbuzival az életet. Bármiről, ami ehhez a maszkulinnak tartott világhoz köt benneteket. Ha csatoltok mellé képeket, videót még jobban fogunk szeretni benneteket.
Minden irományt megjelentetünk nőnapon a blogon, ha olyan sok érkezne, hogy nem fér bele egy napba, meghosszabbítjuk a nőnapot, amíg csak kell. És, hogy legyen egy kis ösztönzés is, a legjobban sikerült poszt alkotóját megjutalmazzuk. Az összes poszt megjelenését követően lehet szavazni, aki a legtöbb szavazatot kapja, másodmagával meghívást kap a legközelebbi Belsőség-Autófília találkozóra. A meghívást itt most tessék szíves lenni úgy érteni, hogy a találkozó idejére a nyertesnek és kísérőjének álljuk a szállás költségét. Természetesen, ha épp nem tud eljönni, át tudjuk tenni a következő találkozóra a meghívást, illetve van még egy B terv is arra az esetre, ha semmiképp sem tud összejönni a találka.

Tehát lányok, ragadjatok pennát, kopogtassátok lakkozott körmeitekkel a billentyűzetet és küldjétek el műveiteket nekünk 2009. március 4.-ig, a mail@autofilia.hu címre!

Kiegészítés (2009.02.12 22:12): Kép, video előny a pályázáshoz. Képet viszont mindenképpen kérünk, csatolva vagy akár link formájában, hogy tudjuk, pontosan milyen autóról beszélünk.

Jogsit, levelezőn?Az arany középút?!Akkor és most. Nyerjen Ön is!Youngtimer Olympics - gondolatpornó (parental advisory)Vidéki anzix - Minden kezdet nehéz...Az arany középút!Nekünk is van baromállatunk, juhééé!Epic Battle I-II.Vidéki anzix - Na ilyenkor mi van?In Memoriam: Seat