Autófila

Bizonyára tudják a kedves olvasók, hogy régóta komoly barátság fűz minket a Velencei Diákotthon lakóihoz. Szerény lehetőségeinkhez képest igyekszünk minél gyakrabban némi mosolyt csalni a kis, gyermeki arcokra. Most sem lesz ez másként. Szerkesztőségünk újfent egy emberként gondolta úgy, hogy Mikulás napján örvendeztessük meg a gyerkőcöket, és szerény csomagjaink átadásával próbáljuk meg egy napjukat ismét szebbé tenni.
És hogy ezt miért írom le, és tárom a kedves olvasók elé?
Nos, többször bebizonyosodott már, hogy rajtunk kívül is sokakban megvan a segítő szándék, és a jóakarás. Amennyiben valaki úgy gondolja, hogy csatlakozna hozzánk, némi csokoládéval, gyümölccsel, esetleg társasjátékkal, az kérjük jelezze, majd tartson velünk december 5-én, vasárnap délután!

Nem bánják meg!

A képről csak a Mikulás hiányzik, és Mi

Volt nekünk egy éve egy találkozónk, ahol a sors véletlen szeszélye folytán kapcsolatba kerültünk egy gyermekotthonnal (Óvoda, Általános Iskola, Szakiskola, Gyermek- és Diákotthon, Velence, Bárffi Gusztáv út 4-6.), és annak kicsi lakóival. Röviden annyi volt a sztori, hogy kicsit szűken voltunk fekhelyekkel, és a gyermekotthon felajánlotta, hogy szívesen kölcsönadnak nekünk kempingágyakat. Csak úgy, barátságból. Erre összedugtuk fejünket, hogy akkor már miért ne viszonozzuk ezt a kedves gesztust valahogyan. Tie barátunk egyből bólintott, hogy jönnek a cimborájával, és vigyük el a srácokat egyet autózni. Lowtyo is csatlakozott Csirkéjével, Ommm egy Hilux tesztautóval, összeállt a banda!

Az ominózus túra

Előttem már páran leírták akkor, hogy milyen hatással volt ez ránk, ha kíváncsiak rá, akkor olvassák el, itt.
Akkor eldöntöttük, ha lehetőségünk lesz rá, akkor megpróbálunk velük kapcsolatban maradni, hátha kis dolgokban ugyan, de tudunk segíteni abban, hogy kicsit teljesebb életet élhessenek, kicsit érezhessék, nincsenek kirekesztve a világból. Aztán jött egy ötlet, miszerint az otthonban már évek óta nem tudtak kifesteni, pénzhiány, és egyéb okok miatt (állami intézmény, támogatás nincs, oldják meg...). És közeledett a Gyermeknap! Komoly brainstorming vette kezdetét, szerezzünk festéket, és fessünk ki! Vonjuk be a srácokat is, had érezzék még inkább sajátjuknak a szobájukat. És akkor a "rosszarcú" társaságunk ellepte a helyszínt, és színessé varázsolta a szürke falakat.

Prokee belecsapott a lecsóba

Sanyiék is haladnak

Apamackó a bezöldült szobában

Ekkor már komoly érzelmi válságban voltam (szerintem nem csak én), nem értettem, hogy ezeket a kedves gyerekeket miért nem karolja fel senki?! Azért mert egykoron a saját szüleiknek sem kellettek? Vagy mert egyesek szerint nem éri meg reménytelen gyerekekre áldozni? Miért lennének reménytelenek? Ki döntheti el, hogy ki reménytelen, és ki nem? Azért, mert néhányuk enyhe szellemi sérült, vagy mozgásában korlátozott? Számít ez? A legtöbbjük erőn felül teljesít nap, mint nap, hogy bizonyítsa az ellenkezőjét. Van, aki ilyen körülmények közül is elérte, hogy gimnáziumi tanuló lett, van aki dolgozik, és mindannyiuknak vannak álmaik! ÁLMAIK! Igen, nagy betűvel, mert nekik nagyon sok - számunkra természetes - dolog csak álom. De küzdenek, nem adják fel!
És akkora szeretettel fordultak felénk, hogy majd kifacsarodott a szívünk! A hétköznapi rohanásban megfáradt, eltompult lelkünk is új lendületet kapott, hogy igen, van értelme!

Ezért fordulok most a kedves olvasók felé! Aki hasonlóan gondolkodik, mint én, mint mi, az ne sajnálja felajánlani adója 1%-át ezeknek a gyerekeknek! Nekünk csak egy tollvonás a felajánlás, nekik meg esély, hogy olyanokká lehessenek, mint mi magunk. Hadd vegyenek nekik ebből a pénzből normális tanszereket, könyveket, ruhákat, vagy akár csak gyümölcsöt!

Kölyöksziget Alapítvány: 19098856-1-07

Köszönöm, köszönjük!

This is beginning of beautyfull friendship

Ne vezess fáradtan ! :)

Velence... Velence... Velence... itt ülök a gép előtt és azon töprengek mit írjak, mert a kedves "buzik" rám testálták ezt a hálás hálátlan feladatot - mint az egyik fő elkövetőre.
Hálátlan, mert az ember kénytelen megosztani a személyes érzelmeit, impresszióit. A világhálón – meg úgy egyáltalán manapság – ilyen szinten megnyílni, hááát, khmmm, nem biztos hogy szerencsés.
Ebből kifolyólag nem is lesznek csöpögős szavak, az érzelmekre hatni próbáló trükkös, kertek alatt sunnyogó körmondatok, s nem lesznek hatékonysági grafikonok és elemzések sem, beszámoló meg végképp. Ne várjátok, maradok annak a konok, zárkózott tagnak aki vagyok, és önző módon a saját homologizált véleményemet ütöm ebbe a darab műanyagba és szilikonba.

Hol volt, hol nem volt... nem is olyan rég egy a Velencei-tó partján lévő vendégház kertjében feküdtem. Nyugágy, kellemes napsütés, cirógatott lengedező szellő. Érezni lehetett a tavaszt. A parkoló felől lelkes autóbuzik tömegének zsibongása hallatszott. A zsivajt rendszeresen és határozottan törték meg mindenféle belső égésű motorok hangjai. Duruzsoló sornégyek, morgó véhatok, és bugyborékoló vényolcak, nomeg egy kilóméterekről is tisztán hallható Celica Corolla.

Aztán egyszer csak egy szólam eltűnt. Kinyitottam a szemem. Hová lettek a nagybőgősök?

Ekkor tudtam meg, hogy kinevezett házigazdáink – Pista, és Balázs – egy kis alternatív programot szerveztek a készleten lévő terepjárásra képes egységek bevonásával. Balázs édesanyja a helybeli gyermekotthonban dolgozik, és úgy gondolták cserébe a kölcsönkapott pótágyakért mi is kedveskedhetnénk valamivel, így a srácokat elvitték a fiúk egy jó kis tereptúrára.

Megható volt látni a gyerekek örömét, és még tán annál is inkább a kőkemény „buzik” szemében a morzsolgatásra váró öröm könnycseppeket.

Aztán pár héttel később – már nem is tudom mikor – felvetődött az ötlet, hogy adott nekünk ez az egyesület. Kéne vele valamit kezdeni. Lehetne csinálni olyat, ami nem fáj, mégis mindenkinek a javára válik. Legyen valami kölcsönös. Na, ekkor jött az ötlet, hogy közeledik a gyermeknap, menjünk le Velencére, dobjuk fel megint a srácokat, érezzék ők is, hogy élni érdemes, nem feltétlen csak a szürke hétköznapok vannak, és aki képes megmozdulni az a saját jövőjét építi.

Így esett a választás arra, hogy vasárnap felkerekedünk, és egy klassz délelőtt alatt kifestjük a gyermekotthon legcudarabbul kinéző lakószobáit – a gyerekekkel offkorsz. Közben hogy ne csak a munka legyen, majd vetélkedni is fogunk, sőt ha az időjárás is kegyeibe fogad minket, tán egy szabadtéri sütés is összejön.

Ne vizionáljon senki tehetős, divatból jótékonykodó sznob bagázst. Mi is ugyanolyan hétköznapi arcok vagyunk mint bárki más, hétköznapi élettel, gondokkal, problémákkal, de egy dolgot megtanultunk aznap Sukorón.

Ha másoknak segítesz, azzal magadnak is segítesz. Egyszerű ez mint a karikacsapás, ugyanaz az elv, mint a Maónika Show, csak fordítva. Nem csak más nyomora boldogít, hanem az öröme is.

...ezerszer jobban…

Az ötlet hirtelen jött, és a rákészülésre sem volt túl sok időnk – munka, blog, kinek-kinek család – de szerencsére akadtak még pártfogóink. Ez úton szeretnénk megköszönni a szigetszentmiklósi REVCO Magyarország Kft-nek a rajtunk keresztül az otthon rendelkezésére bocsájtott festéket, a Generali a Biztonságért Alapítványnak hogy ez az egész legális formában létrejöhetett, illetve Sípos „Managertoys” Zolinak a vetélkedőkre felkínált pólókat és sapkákat.

Ha valaki még indíttatást érez arra hogy csatlakozzon, vagy ideje híján valamilyen formában támogatná ezt kis kezdeményezést az kommenteljen, vagy írjon az egyesulet@autofilia.hu címre

Köszi, a „Fílek”

A találkozó előtt nem sokkal szólt omm, benne lennék-e egy laza terepezős-gyermekotthonos kirándulásba. Nem gondolkodtam, igent mondtam, mert az a pár liter üzemanyag, amibe az egész kerül, nem csapolja meg jelentősen a családi kasszát és a gyerekeknek pedig ki tudja, lesz-e lehetőségük valaha is ilyen autókkal mókázni. Sokat nem vártam a dologtól, gondoltam segítek kicsit olyanoknak, akikkel elbánt az élet, beülnek, megyünk egy kört, kiszállnak, ennyi. Összeszedtük Őket az otthonnál, elindultunk és elkezdtünk beszélgetni. Fene gondolta volna, hogy két ilyen komoly fiatalember fog beülni mögém és ilyen élvezettel fogom hallgatni kedves történeteiket, terveiket azt pedig végképp nem vártam, hogy ennyire nyitott, közvetlen stílusban fog zajlani a beszélgetés köztünk. Megálltunk fagyizni, öröm volt nézni azt a sok mosolygós arcot. Pista odajött hozzám és csak annyit mondott „ez jót tesz a lelkednek barátom”. Nem hinném, hogy szebben össze lehetne foglalni ezt ennél. Egy, másfél órát lehettünk a gyerekekkel, nem épp úgy telt, ahogy először gondoltam. Vicces fiúnak nem volt kedve viccelődni. Nem arról volt szó, hogy nem éreztem volna jól magam, egyáltalán nem. Örültem, boldog voltam, hogy egy kicsi odafigyeléssel, egy kevés törődéssel segíteni tudtam pár gyermeknek egy emlékezetes délelőttöt szerezni. Azt gondolom, mindannyian akik ott voltunk úgy mentünk vissza a találkozó helyszínére, hogy legalább annyira boldogok voltunk, mint a srácok, akiket megautóztattunk. Csodás érzés másokna élményt adni. A beülnek, megyünk egy kört, kiszállnak megvolt, de közben megmosolyogtatták a szívemet. Tudom szentimentálisan hangzik, de ez az igazság. Ezért is bólintottam rá, amikor Sanyi kitalálta, hogy menjünk le ismét és fessünk ki pár szobát. Szóval az Uranium Brotherz jelen lesz, jó pár fíliással együtt. Reméljük ismét szerezhetünk pár kellemes órát a gyermekotthon lakóinak, és persze nekünk is ismét kedves élmény lesz. Tudjátok. Ez jót tesz a lelkünknek.

Lowtyo

Alkossak szép, nyálas, hosszú mondatokat a barátságról, összetartozásról, önzetlenségről? Az olyan bulváros lenne. Jól esik azt adni, amit másnak jól esik kapni. Ha pedig ezt jó társaságban tehetem, akkor élménynek sem utolsó. Ott leszek.

prokee

 Lapától kaptuk - ha valaki esetleg csatlakozna, szövekezzetek:

"tisztelt Filek,

ahogy értem a felhívás nem kizárólag egyesületi tagoknak szól. a helyi
gazdasszony-szakszervezettel folytatott, többször megszakított
tárgyalásaim végül sikerrel zárultak. részemről rendelkezésre állok egy
terepjárásra alkalmas ötszemélyes járművel és két munkás kézzel.
legkésőbb 16 órakor kell haza indulnom.

Aki velem jönne, az legyen szíves írjon egy mailt a lapa@lapanet.hu címre.


köszi és üdv,

lapa"

Az ember autózva figyeli a többi közlekedésben résztvevőt. A hajam akkor kezd égnek állni, mikor a mellettem guruló autóban azt látom, hogy a gyerkőc(ök) úgy áll(nak) az első ülés mögött, mint ahogy mi tettük azt 30 évvel ezelőtt !

A szemed fénye ugye ? Hát akkor kösd be !

Nem akarod felnevelni ? Ja hogy te sem voltál bekötve annak idején ? Persze mert nem volt mivel ! A szocialista járműgyártásban épp csak a rendszerváltás idejére kezdett beszivárogni a hátsó biztonsági öv, mint szériafelszerelés, pedg nyugaton akkor ez már jó tíz éve általános dolog volt.

Most pedig már kötelező ! Bekötni is ! A gyerekülés is !

Ha már van gyerekülés, akkor használjuk is - és te felesz érte hogy be legyen kötve, te vagy a felnőtt. Olyan nincs hogy „Nem szereti” „Nincs el benne” stb. Hozzá kell szoktatni a kicsiket, üldögéljen benne otthon is, nézze belőle a mesét ha így jobban elfogadja.

Az én két kicsi lányomnak természetes ez. Akkor is, ha csak a boltig ugrunk el egy kilométerre. Ők szólnak rám, ha én elindulás után kötöm be magam.

Mert bekötöm magam igen. Két csúf esetem volt régen, amit azért úsztam meg mert be voltam kötve. Tanultam belőle. Persze mikor nevelnéd a „felnőtt” embereket jönnek a dumák, hogy a Józsi sem volt bekötve és ezt meg azt is megúszta.

Akkor Józsinak jó angyala van. Van neked is ?

Van persze ! Az öv az hidd el. De ha te tudatlan akarsz maradni legyen ! A gyereket akkor is kösd be, inkább legyen árva ha te ott maradsz mint, hogy őt is eltemessék !

Kemény a szöveg ? A keresztek és a koszorúk is azok az út szélén !

És a szíve szomorú azoknak akik hazavártak. Mert mindenkit vár haza valaki : anya, apa, tesó, férj, feleség, gyerek...