Autófila

Aki ügyes, rengeteg energiát pazarol arra, hogy megtalálja sikerhez vezető utat.

Aki élelmes nem pöcsöl keresgéléssel, inkább nyúlja az ötletet.

Mi élelmesek vagyunk, így elemeztük a Totalcar és a Belsőség múlt heti működését, és a következőt állapítottuk meg:

A sikerhez és a rengeteg olvasóhoz vezető út az alábbiakkal van kikövezve:

Nem értem a T. szerzőt.

Illetve értem, süt belőle a Dacia-utálat. Mióta nincs a Rácz Tomi, igen egysíkúak lettek a Dacia-s vélemények a Totalcaron.

Nagyapám 30 évig hajtott egy 1310 TLX-et, és tökéletesen elégedett volt vele. Igaz, az öreg autószerelő volt, utolsó csavarig szétszedte, összerakta, és soha semmi baja nem volt. A féltengelyeket kellett csak cserélni, amíg a magyar felújított bele nem került, meg a gumialkatrészeket és a kuplungot.

Az csak szépséghiba volt, hogy itt-ott pergett a fény, meg mattult a króm a lökhárítókon.
Nagyapám majdnem 45.000 kilométert rakott bele az évek során, mindig megterhelve (zöldségkereskedő volt az öreg), minimális hibákkal. (Valójában 62.000-et mutat az óra, de ennek egy részét tolva tette meg.)

Nekem Novám van, és bizony, semmit sem tapasztaltam abból, amit a T.szerző leírt. Ha az ember minden hosszabb út előtt alaposan átnézi, lecseréli az üzemanyagokat, az első betéteket és a benzincsöveket, szinte hiba nélkül teljesít bármekkora távot, ha az nem több 12 kilométernél.

Az állítható hátsó ülést előcibálni, mint egetverő hiba, roppant inkorrekt. Az én autómon még túl a százezer kilométeren sincs 1.5 centi a rés, sőt, az egyet is alig éri el. Ráadásul, ha a tulaj nem ilyen ernyeddt kukac testalkatú, meg is tudja nyomni annyira az ülést, hogy bekadjon, a kioldáshoz meg elég a gyár által adott kerékkulcs. Arról meg ne is beszéljünk, hogy a haverom Suzuki Swiftjén meg letört az ülésnyitó karról a műanyag. Mellesleg, olvastam a Dacia fórumon egy márkatárstól, akinek van ismerőse a gyárban, hogy 2010-re ígérik a megoldást a hátsó ülésekre.

A ponthegesztésnek is megvan a maga oka, sokkal könnyebb a javítás így, mert le lehet fúrni a cserélendő lemezt. Apámék céges Otosan Transitján csak komplett hátsó ajtót lehetett cserélni, 130.000 plusz fény, plusz munkadíjért, mikor kirohadt a pereme, köszi.

A váltóval meg senki másnak nem volt baja. Nálunk, a Nova klubban és a klub fórumán többen említették ezt a problémát, a megoldás pedig az, hogy bal oldalra a C-Kadett Recaro-ülését, jobb oldalra pedig a Dacia Latsun hátsó ülésének felét kell beépíteni. Kényelmesebb is, karakterisztikusabb is, és jobban kézre esik a kar.

A nem indulás egyszerűen hülyeség. Az én autóm bármikor hamarabb beindul, mint a T. szerző ócska dízele, amit állandóan szerelni kell. Az enyémnek semmi baja, a motorból jövő kopogással meg simán együtt lehet élni, nem luxusautó ez.

Ahhoz képest, hogy mennyiért árulták, ez egy nagyon  jó autó. Jó, nem egy Mercedes, de legalább nem kell besz*rnom a devizahitelek árfolyamingadozásától.

A végére pedig még egy kiegészítés: óriási szakmai baki a 309-est megnevezni az autó eredeteként, egy autós újságírónak igazán illene felismernie, hogy az autó a 309 Ti ralli-változatára épül, ami már laposabb fényszórókat kapott eredetileg is.

Sajnálom, hogy a Totalcar színvonala ennyit süllyedt, és hogy ilyenek kikerülhetnek címlapra.

A sukorói találkozó egyik legszebb történetét szeretném megosztani a kedves olvasóval. Millió ilyen volt, nekem mégis ez maradt meg leginkább.

Délután érkeztem meg a találkozóra némi telefonos segítséggel (köszi, apamackó), gyors köszönés az ismerősöknek, bemutatkozás az ismeretleneknek, tehát az ilyenkor szokásos körök. Megdöbbentően sok autó állt a parkolóban, nem volt nehéz kiszúrni, hogy melyik utcába kell befordulni.

Barika ragaszkodott hozzá, hogy megmutassa a Mercedest, ami a Brno-i indulás előtt néhány perccel lett kész. Nem ellenkeztem, szeretem a zöldségeseket. No, nézzük azt az automata váltót, milyen lett. Nem céltalanul krúzoltunk, tonikot kellett kerítenünk a Bavorak készítéséhez.

Négyen voltunk az autóban, beültem a jobb hátsó ülésre és elindultunk. A főútra kanyarodás előtt megálltunk, mert ott állt valami furcsa motor, olyan, amiből Magyarországon keveset látni, sokan azt se tudják, hogy eszik vagy isszák. Igen, egy angol rendszámos café racer volt. Yamaha, négy henger, hmmm, szép. XJ 650-es, tippeltem azonnal. Heka kiugrott, szabadegyfényképet? A motort néztem, a Mercedes meg alapjáraton kotyogott, nem hallottam milyen nyelven folyik a diskurzus. Nekiveselkedtünk, benzinkutat kerestünk, kocsmák sora az út mentén, ott nem adnak tonikot, vagy ha igen, akkor méreg drágán.

A benzinkúthoz értünk rövid kóválygás után, közben figyeltük az automata váltót, tényleg jó. Ott sincs tonik. No, akkor irány a bolt. Szerencsére hamar találtunk boltot, volt tonik is, irány vissza.

Valami furcsa tűnik fel az úton, kék, sose láttam ilyen autót.

- Ez a Csikós! - kiáltunk fel mindannyian.

Meglepően fürge autó a Bianchi, meg is lepődtünk. Én főleg akkor, mikor Heka kiugrott, hogy csináljon egy fényképet a kocsiról. A vasúti átjárótól úgy 50 centire. Épp csak nem lógtunk rá a sínekre, és előtte ment el a vonat is, mögöttünk nem volt autó. Csak abban bíztam, hogy nem jár erre valami túlméretes szerelvény.  

Aztán indultunk vissza. Zsolt még ki se szállt, azonnal körbevették, utoljára akkor láttam ilyet, mikor egy osztálytársam walkmant kapott Bécsből, az osztályidegen rokonoktól. Hiába, menő tárgyat birtokolni felnőttként is jó dolog.

Mi is odamentünk köszönni, esélytelenül, mert a Bianchit úgy járták körül az autóbuzik, mint Lenint a mauzóleumban. Igaz, itt nem voltak fegyveres őrök, akik a bámészkodókat taszigálják, amiért áll a sor. 

Szerencsére más érdekes járművek is érkeztek, így én is tudtam köszönni Zsoltnak. Kicsit beszélgettünk, szóba került az oldtimer expo is, meg a veteránfelvonulás. Meg a motorok. Motorok nélkül nincs beszélgetés Csikós Zsolttal.

Valahogy így zajlott:

Csikós Zsolt: Te szereted a café racereket, igaz?
scheerti: Igen, persze.
Csikós Zsolt: Fényképeztem egyet a rakparton, valami Honda CB lehetett - Közben bekapcsolja a gépet és mutatja a fényképet.
scheerti: Yamaha blokkos, talán XJ, az előbb itt láttuk, alig 200 méterre. - Többen bólogatnak, ismételgetik.
valaki a tömegből: De hát ez itt áll az udvaron!

Zsolt megdöbbent, alig akarta elhinni. Közelebb is mentünk. És valóban ott állt a motor. Mint kiderült a tulajdonos magyar, és ezt a stílust kedveli. A vas egy XJ 750-es, japán belpiacos motor, ami egy soft-chopper (csak a japánoknál nem), nem is hasonlít, ezért is kevertem. Mellette állva csak annyit hallottam, hogy mindenki hümmög, nézegetik az emberek, nem tudják hova tenni a formát. De mindenkinek tetszik. Az este folyamán még többször ránéztem. Sötétben is szép!

Tudtuk, hogy kicsi ez az ország, de erre senki nem számított. Ez persze csak egy történet volt a rengeteg közül, de nekem a kedvencem.

Péntek este volt…hosszú ideje az első, amit nem kellett munkával töltenem. Letelepedtem a kedvenc fotelomba, ölembe vettem az Eee Pc-met, és elkezdtem szörfölgetni. Persze, a TC-n ragadtam le. Elolvastam Csikós Zsolt bogaras cikkét, aztán a  komment-eket is.
Sokat gondolkoztam a hozzászólások után, aztán persze jó szokásom szerint elkalandoztam.

Mert mi is igazából ez a youngtimer?
Manapság szívesen kategorizálunk, nem tudom, így biztosan könnyebb megérteni a világ dolgait. Egyszerűsítünk, érzéseket-érzelmeket rejtünk egy-egy szó mögé. Jó irányban tapogatóztak a hozzászólók , ebben az egészben igazából nem a kocsi számít, az csak egy közvetítő. Gyermekkorunk poros, ámde mégis élő emléke. Amit gondozunk, ápolunk, őrzünk. Minden ember szeret játszani, mikor beülünk a négykerekű időgépbe szerepet játszunk. Saját filmünk főszereplői vagyunk, elszakadunk a dolgos hétköznapok súlyától. Nem számít, hogy miben manifesztálódik az álom és a képzelet. Lényegtelen hol gyártották, és mikor.
…és itt bukik ez a görcsös kényszer, hogy kategorizáljunk. Nem kell. A hozzájuk tartozó közösség sem az évjáratok szerint bomlik. Ez egy életérzés, egy vágy, kikapcs…

Ne erről szóljon, kit érdekel hogy a német autóklub hogyan rendszerez. Oldódjatok…

...első közös családi nyaralás a Párommal, Erdélyben...

Nincsen szebb dolog annál, amikor az ember ragaszkodik valamihez. A héten ért olyan tapasztalat, ami után romos leharcolt szerkezetnek láttam a saját kocsimat. Tudtam, hogy meghajszoltam, és azt éreztem, hogy beteg, felnőttek az apró hibák, egyszerre elkeseredetté váltam. Aztán eltettem a garázsba a kocsit, és a húzós hétköznapok elterelték a figyelmem. Most meg itt ülök, és azt érzem ez a cikk erőt adott. Nem bolondság amit teszek. Újra elkezdenek körvonalazódni a régi tervek, mellettem az asztalon a lassan egy éve a szekrényben porosodó, programozható vezérlőegység, a két éve a garázs oldalának támasztott új küszöböket is felpróbáltam. Jönnek elő a kocsihoz fűződő élmények. A gyerekkori, a kora huszonéves emlékek. Tudom mit kell tegyek, hogy a modern kor elvárásaihoz, és a saját változó igényeimhez igazítsam a kocsit.

...és igen, ott alszik a kisfiam 2 hónaposan a jobb 1-ben, Ő a 3. gyermek generáció a vénasszonnyban...

Többször is felvetődött valami új vas beszerzése – és lenne rá indok -, de nem hagyom. Hiszem hogy megéri a beleölt pénzt. A munkát, a vitákat, mert a legértékesebb dolgok az emlékeink, és ezt senki nem veheti el tőlünk.

Köszi Zsolt! 

Időről-időre találkozhatunk olyan hírekkel az interneten, hogy páratlan autócsodákat találtak garázsokban, elhagyatott pajtákban, fészerekben, mindez  néhány fotóval alátámasztva. Ezek gyorsan körbe is mennek különböző csatornákon, az autóbuzik a nyálukat csorgatják, és átkozódnak, hogy nem ők vették meg azt a bizonyos telket, ahol a fészer áll. A legtöbb ilyen hírről azonban hamar kiderül, hogy nem valós, ami nem is akkora csoda, hiszen senki nem hagyna egy műtárgyat ilyen helyen porosodni. 

Vagy mégis?

Dr. Harold Carr gyermekorvos volt az angliai Newcastle városában. 2007-ben, 89 évesen elhunyt. A családja nem sokkal ezután elindult, hogy rendet tegyen a hátrahagyott tárgyak között. 

A garázsba érve hamar kiderült, hogy Dr. Carr nem csak kiváló orvos, hanem bizony autóbuzi is volt, a legjobbak közül való. A garázsban ugyanis három autó állt. Egy Jaguar E-Type, egy meg nem nevezett típusú Aston Martin, meg valami régi furcsaság, amiről senki nem tudott. Senki, csak Dr. Carr.

Bizony, egy Bugatti Type 57S. 710 darab Bugatti Type 57 készült, ebből 43 kapta az S jelzést, ebből a 43-ból pedig mindössze 17 (tizenhét!) volt Atalante coupe. Hát nem épp egy ilyen állt a doktor garázsában?

Az autó alvázszáma 57502, és a plakett tanúsága szerint 1937 május 5-én készült el. Az első tulajdonosa egy bizonyos 5th Earl Howe, aki a British Racing Drivers' Club alapítója volt. 8 évig használta az autót, majd három tulajdonos után Dr. Carr vásárolta meg 1955-ben. 5 évig közlekedett vele, használta, 1960-ban pedig eltette, és soha többé nem hozta elő a garázsból. A mérföldszámláló 26284-et(43200 km) mutat közel ötven éve, de minden bizonnyal nem sokáig. Jó hír, hogy a kézzel készített magnézium-aluminium kasztni nagyjából sértetlen, az autó szinte eredeti. És eladó. És ilyenkor fájdul meg a csóró autóbuzi szíve igazán. A csóró alatt itt azokat értem, akik nem tudnak 6 millió angol fontot, azaz közel kétmilliárd forintot kifizetni ezért az autóért. 

Ennyiről indul ugyanis a licit a párzisi Bonhams aukciós ház februári árverésén. És lesz valaki, aki röhögve kifizeti, mert tudja, hogy megvette a világ egyik legjobb autóját..

Ha nem jelentkeznék, épp a falvakat járom, hátha találok egy öreg tyúkszaros Pannóniát, LOL. Én annak is örülnék.

 Elfiogtunk hozzá egy videót is, csak azért, hogy még jobban kívánjátok:

Jogsit, levelezőn?Az arany középút?!Akkor és most. Nyerjen Ön is!Youngtimer Olympics - gondolatpornó (parental advisory)Vidéki anzix - Minden kezdet nehéz...Az arany középút!Nekünk is van baromállatunk, juhééé!Epic Battle I-II.Vidéki anzix - Na ilyenkor mi van?In Memoriam: Seat