Autófila

Csikós kolléga (már ha használhatom ezt a jelzőt, mint hébe-hóba írogató külsős) már megpróbálta betűkbe rendezni mindazt, amit ott, a kis osztrák faluban átéltünk és amit a hely adott. Mikor fejben elkezdtem összerakni, akkor döbbentem rá, hogy ez szinte lehetetlen. Ott kell lenni, át kell élni. Évente egyszer ennyi kijár a történelemnek.

A domb lábától már le van zárva az út, a rendőrök ott posztolnak, nem vicsorogva, nem ugatva a népre. Megsimogatja a kutyát, a rámpán áthaladó old- és youngtimerek sofőreinek beintegetnek és fényképezik az autókat. Sok az ember, de nincs nagy nyomor, vígan van hely fotózni, tapintani, szagolgatni.

Valahol ott, fent van a rajt, na de amíg oda elérek!
 


Az autókat szívvel szerető ember mire a kanyarig jut, már megtelt. Minden receptor jóllakatva, az agy rémülten keres szabad kapacitást, a szemnek kedves gyönyörű, íves formák, apró részletek, a fejet folytonos forgatásra kényszerítő hangok (mikor érkezett a kis, sárga Abarth szinte borsódzott a hátam), a patina tűző napon érlelt illata. Halálos, édes koktél.




Az autók? Eszméletlenek. A kis, mérges Puch-ok meglepően dörgő hangja betölti a teret és a völgyben rezonál, a bőr alá mászik, csakúgy, mint az Alfák harapós, karcos zaja. Zene ez füleinknek és Csikós kollégával, mint tébolyult iskolásgyerekek rohangálunk le s fel, térdelünk, hasalunk, hablatyolunk.